Ónodi György, a Heti Hetes főszerkesztője tíz évvel ezelőtt nem hitte volna, hogy Gálvölgyi János beválik, Váncsa Istvánt pedig győzködnie kellett a válogatáson. „Egy egész nyár kellett ahhoz, hogy kiválasszuk az asztaltársaságot. Minden második nap, reggeltől estig hallgattunk meg ismert embereket, színészeket, Garas Dezsőtől Hernádi Gyuláig; volt, amikor én tévedtem, volt, amikor a szereplők. Például nem gondoltam volna, hogy Gálvölgyi ebben ennyire jó lesz – dacára annak, hogy éveken át dolgoztunk előtte együtt –, míg Váncsa attól tartott, ez nem neki való. Később kiderült, hogy nekik lett kitalálva a Heti Hetes” – mondta.

„Körülbelül hetven emberrel ebédeltünk együtt, így alakult ki egy tizenöt fős fogat, melynek tagjai többé-kevésbé a mai napig megvannak. Az  alapcsapat a Bajor, Gálvölgyi, Hernádi, Verebes, Havas, Farkasházy hatos volt, és ehhez jöttek olyan nevek alkalmanként, de egyre gyakrabban, mint Kern András, Váncsa István, Kéri László, Csapó Gábor, vagy a Pa-Dö-Dő. Persze voltak nagy távozások, és cserék is. Amikor elment Verebes és Havas, az emberek temetni kezdték a műsort. A „na, ebből már nem lesz Heti Hetes!” hangulat egy-két hétig tartott, amikor is elkezdtek érkezni az olyan levelek, hogy „a Hajóssal talán még jobb... „Azután jött Hajdu Steve, aki egy kicsit lassú, de sajátos humort hozott magával. Benne sem bíztak igazán az emberek, s lám, most az egyik legstabilabb tag. Alföldi Róbert is remek volt; egy szó, mint száz, egy pillanatig sem félek attól, hogy egyszer csak kiürül egy szék.”
Ónodi még emlékszik, egészen kisgyerek korában szeretett bele a televízióba, leginkább a „kamerás ember” tetszett neki. „Valamikor a hatvanas évek elején édesapám hozott egy porszívót Moszkvából. Ez engem a tévéhíradó elején látható, beforduló kamerára emlékeztetett. Ez a régi főcím annyira elvarázsolt, hogy már nyolcéves koromban végleg elhatároztam: operatőr leszek. Elvégeztem Moszkvában a Filmművészeti Főiskola operatőr szakát, és a filmgyárban dolgoztam segéderőként. Soha eszembe sem jutott, hogy képernyős legyek. A barátaim szerint az asztalnál jól tudok beszélgetni, könnyen a társaság középpontjába kerülök, de tudom, ha megjelenik egy kamera a közelben, azonnal lefagyok. A kamera objektívje rendkívül zavar, de a keresőjét nagyon szeretem, ezért maradtam meg máig a másik oldalon. 1980-tól a rendszerváltásig a Híradó és dokumentumfilm-stúdióban dolgoztam, most már be merem vallani – így, ötvenes öregúrként –, hogy fiatalon elsősorban az izgatott, hogy sokat utazzak” – nevetett. „Korábban sehol nem jártam még Nyugaton, híradós operatőrként szinte az egész világot láttam. Ami a filmes műfajokat illeti, a mai napig a  dokumentumfilm áll hozzám a legközelebb, a televízióban pedig a szórakoztató műsorok. Bár tévéfilmet sohasem csináltam, biztosan élveztem volna. Amikor a szakmába kerültem, az első munka, amibe belecsöppentem segédmikrofonosként, az Zsurzs Éva A fekete város című filmje volt. Nagyon élveztem, hogy fiatal pályakezdőként nagy, neves színészek között dolgozhattam” – mesélte.
A rendszerváltás után Gálvölgyi Jánosnak kezdett el hosszabb-rövidebb jeleneteket írogatni, majd a kilencvenes évek közepén reklámparódiákat készítettek a moziknak. „A nézők imádták, később komolyabb iparággá fejlődött ez a műfaj. A Gálvölgyi Show társrendezőjeként már írói, szerkesztői feladatokkal is foglalkoztam, a kereskedelmi tévék megjelenésével pedig abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy mi indíthattuk el a Heti Hetest. Egy kísértetiesen hasonló műsor fut a német RTL-en, Hét fej, hét nap címmel. Ott is egy moderátor és hat szereplő beszélget az aktuális heti
hírekről. Megnéztem egy  kazettát a műsorról, és úgy gondoltam, hogy a produkció remek, csak Magyarországon ennek a műfajnak más hagyománya van. Hittem abban, hogy míg a németeknél minden előre ki van találva, a poénok készen állnak, a hírek kommentárjai, élcei előre meg vannak írva, addig nálunk erre nincs szükség. Itt kell hat jópofa karakter, aki spontán tud reagálni. Megkaptam a bizalmat az RTL Klubtól, és a próbafelvételen negyed órán belül kiderült, bejött a dolog. Az első felvétel ’99 szeptemberében került adásba” – mondta a főszerkesztő. „A formátumon semmit sem akartunk változtatni. Amikor a főcím zene megszületett, úgy éreztem, a műsor az idők végeztéig élni fog. Amíg csak vannak a világban történések, hírek, a hétköznapi emberek ezekről fognak beszélgetni. Az embereket pedig érdeklik a sztárok, a művészvilág szereplőinek véleménye ugyanarról, amit ők vitatnak meg otthon, vagy a kávéházban” – magyarázta.
Ónodi Györgyöt a Heti Hetes műsorvezetőiről, és a különleges adásokról is kérdeztem. „Ami a moderátort illeti, soha nem azt mondom, hogy hat plusz egy fő ül a stúdióban, hanem, hogy heten vannak. Azt gondolom, ha a műsorvezetőnek van véleménye, mondja el. Ezt megtette Csiszár Jenő ritkábban, megteszi most Jáksó Laci gyakrabban. Persze nem szabad, hogy a moderátor rátelepedjen a műsorra. Feladata nagyon érzékeny; nem csak az asztaltársaság teljes tagjaként kell működnie, elvegyülnie a csapatban, de műsorvezetőként tudnia kell a ritmust is szabályozni. Amikor például Farkasházy túl hosszúra nyújtja történeteit, Lacinak kell észnél lennie. Ha pedig úgy érzi, kicsit leül, kifullad egy téma, akkor, mint egy jó diszkzsokénak, úgy kell cserélnie a lemezeket, hogy a táncolók ne vegyék észre, ha más korong van fenn” – mondta. „Igazán különleges adás a tíz év alatt talán egy volt, 2001. szeptember 11-ét követően. Az RTL Klub először azt javasolta, kivételesen vegyük le a Heti Hetest a műsorról, de sikerült meggyőznöm a vezetőséget, hogy kicsit másképp, de maradjon azon a hétvégén is. Úgy éreztem, nem lenne baj, ha csak egyetlen témával, a World Trade Centerrel foglalkoznánk. Végül ez lett az egyik legnézettebb adás; elmaradt a zenés-táncos főcím, a tapsviharos elköszönés, de maradt egy szomorú, mégis nagyon fontos epizódunk” – emlékezett viszsza. „Hogy kivel a legnehezebb a csapatból? Mindenkivel egyformán nehéz, vagy inkább úgy mondanám: senkivel sem könnyű. Az én érdemem nem az, hogy tíz éve megy a műsor, vagy, hogy kitaláltuk, mi, hogy legyen, hanem talán az, hogy ez a zsák bolha még mindig egyben van. Ha valakinek jól megy a műsora, és mégis azt mondja, „hát, én már kezdem unni”, akkor nem teljesen őszinte. Nem hiszek abban, hogy egyszer megunom majd a Heti Hetest. Persze a korral jár, hogy az ember elfárad, de annyira még nem vagyok öreg...”

Forrás:Vasárnapi hírek.hu